Az egész életem változások láncolata, ahogy persze mindenki másnak is, és (szinte) mindig izgalmas kalandként mentem bele minden változásba, amikor pedig nem, akkor utólag láttam annak. 17 éves koromban költöztem először külföldre: Mexikóba egy középiskolai csereprogrammal, és úgy kinyílt a világom ezzel, hogy utána sokáig nem volt megállás... 11 országban éltem eddig, tanultam, önkénteskedtem, utaztam, felfedeztem... Számtalan különböző területen dolgoztam, a bartendertől és tengerparti szuvenír árustól a bébiszitterkedésen és kórházi betegek és orvosok közti tolmácsoláson át a bankkártyák, szálláskiadás, weboldalkészítés, munkaerőpiaci egyenlőség világáig. Vállalkozóként is kipróbáltam magam több témában is az egészséges sütiktől a nyelvtanításon keresztül a coachingig. Újrakezdések, változások, kalandok sora, pörgésben, állandó pörgésben. A 'digitális nomádként utazom Dél-Kelet Ázsiában, online dolgozom és élem az áloméletemet, majd fenejó dolgomban biciklis idegenvezetőnek jelentkezem egy amerikai céghez' volt az utolsó állomás életem legnagyobb változása előtt.

Ekkor jött 2020. Én pedig lebetegedtem nagyjából 3 évre. Úgy komolyabban. Most utólag úgy látom, hogy egy időre ki kellett vonnia az életnek a forgalomból, hogy leálljon a pörgés, hogy lelassuljak, hogy újra tudjam huzalozni magamat, levessek régi mintákat, átlássak dolgokat, másként nézzek magamra és a világra...
Igen, egy ekkora stoptábla kellett nekem a leálláshoz. A korábbi energiaszintem azóta sem állt vissza, már nem sportolok annyit, nem megyek annyit, nem pörgök annyit. Nincs is rá igényem, elfogadtam és megszerettem a lelassult életet. Más csodákat kezdtem el azóta felfedezni.

Az elmúlt 4 évben tehát a változás új értelmet nyert számomra. A meditációnak, mindfulnessnek, befelé figyelésnek köszönhetően megélt magasságokkal párhuzamban a mélységekre is egyre kíváncsibb lettem. Mélyre ástam az árnyék részeimbe, a tudatalattimba, a sötétbe, a félelmetesbe... Ezekkel párhzamosan pedig úgy nőtt a bizalom bennem, hogy ma már olyan mértékig el merem engedni a kontrollt, amit soha nem gondoltam volna korábban. Néha nagyon sötét helyekre jutok, de már megtanultam, hogy semmi sem tart örökké és minden tapasztalat hozzám tesz. Bármelyik irányba haladok, a sötétség vagy a világosság felé, mind hozzám tesz. Azt hiszem, nagyobb extremitásokra neveztem be erre az életre, mint a legtöbb ember.

Informatikus családban nőttem fel, ahol mindenki racionálisan gondolkodik és keményen dolgozik. Kivéve engem. Azt a életfeladatot választottam, hogy fekete bárányként is megtanuljak hinni magamban. Az egészet persze úgy is megélhetem, hogy nem értenek meg, furának tartanak, nem értékelik a véleményemet, sőt, értéktelennek tartják és gyakran kiröhögnek. Vagy úgy is megélhetem, hogy ez mind engem szolgál, engem erősít, engem ébreszt rá arra, hogy valójában nem számít. Hiszen ha én tudok hinni magamban, nem a külső megerősítéseket fogom keresni és nem mások véleménye vagy viselkedése fogja meghatározni azt, hogy hogyan érzem magam, hogyan gondolkodom, viselkedem, reagálok, végsősoron hogyan élek.
Természetesen nem egy nap alatt jutottam ide, hogy így lássam, érezzem, hogy ez az én (mint lélek) választásom volt, hogy ezt a folyamatot megélhessem, minden aspektusát jól megnézhessem, megtapasztalhassam.

Sok-sok évig víz alatt voltam, úgy, hogy nem is tudtam róla. Mert nem is akartam tudomást venni róla, inkább hurráoptimistaként éltem az életem nagyon sokáig. Majd a felszínre tört a megannyi lenyomott, elfojtott meg nem értettség, fájdalom, harag... és jöttek a szenvedés, a hibáztatás, a harag megélésének különböző formái.
Aztán amint ezeknek teret adtam, hogy megélődjenek, kitombolják magukat, egy idő után elcsitultak és lényegesen nagyobb lett a tér bennem. Melynek köszönhetően megbocsátottam (magamnak és másoknak), elfogadtam, máshogy kezdtem látni, érezni, szeretni, élni. Nem a belémnevelt jókislányságból, nem a magamra erőltetett bármilyen szerepből, hanem őszintébben és tisztábban, mint valaha. Valódi elfogadással.
És ez a lényeg. Ez, az út utolsó fázisa adja a legtöbbet, bár persze a többibe is bele lehet ragadni, és sok-sok energiát nyerni belőlük. Bizony nem a legkényelmesebb és legegyszerűbb kimászni a megszokott játszmákból, viszont hatalmas szabadság és egyre tisztább élet a jutalma annak, aki belevág ebbe az útba.

Még mindig tart ez a folyamat az életemben, egyre nagyobb alázatra tanít az élet, mindeközben egyre inkább látom, érzem, hogy minden engem szolgál és hogy mindez csoda, kegyelem.
Maradhatnék a szenvedésben, a kényelmesben, a megszokottban, a "langyos szarban", de látom a fényt és arra húz a szívem. És szeretnék másoknak is utat mutatni a fény felé. Ehhez néha alá kell merülni még mélyebbre egy-egy időre, de minden merülésnek a még magasabbra érkezés a jutalma.

A konklúzióm? Nem muszáj víz alatt élni. Nem muszáj beleragadni semmibe. A szenvedés opcionális.
Az élet lehet szépséggel, csodával, kegyelemmel teli. De ezt nem adják ingyen.