Csak egy újabb szerelmi történet?
Nem, de mégis.
Igen, ez a történet férfiakról és nőkről szól, a férfi és női energiák csodás táncáról (ami néha inkább átmegy bokszmeccsbe). Arról, ahogyan keringünk egymás körül, mint kissé hibás navigációs rendszerrel rendelkező bolygók, a vonzást és taszítást váltogatva.
Igen, a történetem konkrét szereplői kicserélhetőek, akár holmi LEGO-darabkák, de a cselekmény ígyis-úgyis makacsul következetes marad. A hozzávalók pedig? Lássuk csak...
Itt van a ragaszkodás, ami úgy tekeredik körénk, mint valami sötét, tapadós sál, aztán itt van a komolyság (=a dolgok túl komolyan vétele), mely időről időre legörbíti a szánk szélét, és természetesen a veszekedések, melyek pedig úgy pattognak, mint a pattogatott kukorica a forró olajban.
Aztán nézzük csak, mi van még itt? Egy kis vágyakozás, sóvárgás, hódítás, árulás, elhagyás, neheztelés, könyörgés, veszteség, győzelem... Végülis a szeretet, a félelem és a fájdalom teljes érzelmi svédasztala...
És itt az én a történetem, őszintén, filter nélkül:
Voltam én, és volt az a srác.
Tulajdonképpen ezt így inkább húzzuk is ki – nem AZ A srác volt. Hanem AZOK A srácok. Mind. Szétszórva az életem különböző fejezeteiben.
Akárhányszor, valójában tényleg akárhányszor, amikor megláttam egy jó kiállású, okos, humoros, vagány srácot szép szemekkel és sármos nevetéssel, a szívem kicsit gyorsabban kezdett dobogni, és a fülemben már hallottam is a kis huncut hangot, mely azt suttogta: "Na helló szépfiú, hát te ki vagy?" És minden egyes alkalommal ugyanazt a kérdést is feltette a kis huncut hang bennem: "Hm, mi lenne ha akkor mi most itt megpróbálnánk ezt a táncot együtt?"
És mint valaki, aki sosem tanulja meg, hogy a tűz bizony megéget, a válaszom szinte mindig egy (túlzottan is) lelkes "Próba, szerencse!" volt. Néha csupán a móka kedvéért. Az izgalom kedvéért. Azért a hormonkoktélért, ami az agyamat kábé egy szilveszteri bulivá változtatta – adrenalin, dopamin, oxitocin. Azt hiszem, tudájtok, miről beszélek... A csábítás, a hódítás, a sikeresség érzésének mámorító játékáról. Az érzésről, hogy kellek valakinek, hogy szép vagyok, okos vagyok, ügyes vagyok, és erről visszajelzést is kapok.
Néhány kapcsolat tovább tartott, mint a tartós tej a hűtőben, míg más kapcsolódás-kezdemények előbb megromlottak, mint hogy hazaérhettem volna velük a boltból. De minden egyes szívfájdalom után – miután széthallgattam a szomorú szerelmes számok playlist-et és napokig (vagy hetekig) úgy tömtem magamba a csokit, mintha nem lenne holnap – mindig megjelent valaki új a láthatáron, szép zöld zászlókat lengetve, amiket én persze gondolkodás nélkül tökéletes kompatibilitásnak vettem.
Nem csoda, hogy a társkereső alkalmazások népszerűbbek, mint a levegővétel... Mindig van valaki új, mindig van valami jobb, szebb, intimebb, izgalmasabb..., mindig van még egy esély a szerelemruletten. Csak még ne kelljen leszállni a szerelemvonatról...
És persze soha semmi nem elég nekünk, ambiciózus kis egó-lényeknek. Így van ez az érzelmi életünkkel is, ahol ragaszkodni akarunk, akarni akarunk, akarva lenni akarunk... mint az éhes madárfiókáknak, csőrünk folyamatosan nyitva a következő (érzelmi) gilisztáért. Akarás akarás hátán.
Igen, én is ott voltam ugyanebben a mókuskerékben – a szerelembe esés és a szerelemből kiesés állandó körforgásában, újra és újra leporolva magam minden egyes kiábrándulás után.
Igen, én is újra és újra vigyorogva fejest ugrottam ebbe az egész őrületbe, mint valami rossz gyerek egy nyári medencés buliban...
Így ment ez mindaddig, amíg az élet – mint ravasz tanítómester, csapnivaló időzítéssel, de tűpontos leckékkel – el nem kezdett megmutatni nekem valami újat.
Eljött egy pont egy újabb szakítás után, amikor egyszerűen már semmi sem működött. A szerelmi algoritmus elromlott. Full nem számított, hogy hol vagy hogyan találkoztam egy sráccal, honnan származott, milyen lenyűgöző munkával vagy érdekes hobbikkal büszkélkedhetett, mennyi közös volt bennünk, milyen tökéletesen folyt a beszélgetésünk... egyszerűen minden félrement, mint egy autó két lapos kerékkel.
Gyorsabban kezdtem elveszíteni a hitemet magamban, mint ahogy egy sütis tál kiürül egy irodai partin. Az a nagy magabiztosság, amit korábbi romantikus "győzelmeimből" építettem fel, úgy kezdett összeomlani, mint kártyavár a szélben. A Hibáztatás Zrt vezérigazgatója lettem – hibáztattam a srácokat, a helyzeteket, az időjárást, a bolygók állását, a politikusokat, a benzin árát... Magamat. Végülis leginkább magamat.
Hibáztattam magamat, amiért szükségem van másokra, amiért úgy vadászom a szerelmet, mintha valami elásott kincs lenne, amiért arra vágyom, hogy valaki kiegészítsen, mintha egy puzzle lennék, amiből hiányoznak darabok...
És aztán – mindig, de MINDIG – a legváratlanabb pillanatban, amikor azt hittem, hogy minden az ellenőrzésem alatt van, amikor már elég meggyőzően játszottam a "Független Nőt, Akinek A Világon Senkire Sincs Szüksége", jött egy újabb srác. Mindig ledöbbentett, milyen gyorsan estem bele, mint valaki, aki újra és újra ugyanabba a küszöbbe botlik. Még azokba is, akik valójában nem is tetszettek annyira. (Mert legyünk őszinték, némelyiküknek olyan személyisége volt, mint valami ízetlen, egybetapadt, több napos rizsnek, de én azért csak ott voltam, máris újabb légvárakat építve...)
Tovább tartott rájönnöm arra, mi folyik itt, mint ameddig egy IKEA-bútort tartna összerakni, ha foglalkoznék ilyesmivel...De szép lassan csak kezdtem kapisgálni, hogy mégis mit próbál nekem az élet türelmesen megmutatni, miközben én folyamatosan a bolygók aktuális állsásának ellenőrzésével voltam elfoglalva.
Szép lassan elkezdtem meglátni az ego-szerkezetem mintáit. Azt a kétségbeesett szükségletemet, hogy sikerrel járjak a szerelemben, mintha egy bonyolult videojátékban kellene a következő szintre jutnom. Azt az igényemet, hogy irányítsam a végkimeneteleket, mint egy sakkjátékos, aki tizenkét lépéssel előre tervez. Azt a csillapíthatatlan vágyamat, hogy akarjanak, kívánjanak, szükség legyen rám, akár az oxigénre. Illetve a különböző helyzetek erőltetését, mintha homokvárat próbálnék építeni az érkező dagály közben.
És a legérdekesebb felismerés? Hogy nem csak én vagyok így ezzel! Minden ember ugyanilyen elbaszott módon működik. A legtöbb döntésünket és cselekedetünket olyan tudatalatti félelmek és hiedelemrendszerek irányítják, amelyek mélyebbek, mint a metróalagutak. Ott a mélyben el van rejtve az, hogy egyszerűen nem hisszük el, hogy megérdemeljük a jó dolgokat. Ezért teljes felszerelésben kimenetelünk az élet csatamezejére, hogy erőszakkal követeljük magunknak azokat a jó dolgokat.
Azt hisszük, hogy ha elég keményen dolgozunk, ha elég erőfeszítést teszünk, talán – csak talán – minden rendben lesz. Különben a lelkünk mélyén attól félünk, hogy csak béna lúzerek maradunk, akik a saját életük kispadján ülnek az egész meccs alatt.
Valójában az efféle lázas eredményvadászat mögötti ok (vagyis sztori) nem is számít. Bármi lehet az.
Lehet az a sztori, hogy be akarom bizonyítani az értékességemet saját magamnak, vagy a világnak, hisz midenki csak ítélkezik felettem, vagy akár éppen annak az egy konkrét személynek, akinek a véleménye valahogy az önbecsülésem sarokpontjává vált most éppen... Mert mélyen legbelül olyan értéktelennek érzem magam, mint egy kicsorbult svájci bicska. És ezzel akkora nyomást helyezek magamra, hogy VALAMIBEN sikeresnek kell lennem, lehetőleg minél előbb, hogy elhihessem, hogy igenis van értékem. Ez egy ördögi kör, ami gyorsabban forog, mint egy mókuskerék, hiszen valójában semmilyen levadászott, elért eredmény nem tölt meg egy olyan lyukas fenekű vödröt, amilyen az ego.
Ezek a tudatalatti hitrendszerek arról, hogy milyen értéktelenek vagyunk, beleépültek minden emberbe, mint a titkos összetevő a nagyi híres sütijében – ez bizony része az emberi receptnek. A különbség köztünk csupán abban van, hogy az élet melyik területén döntünk úgy, hogy muszáj lesz követnünk azokat a rendkívül fontos eredményeket hajtó céljainkat: Munka, sport, ritka bélyegek gyűjtése, vagy bármilyen más eredmény, beleértve a népszerűséget az ellenkező nem, a kollégáink, a társaink, a családtagjaink stb. körében.
És természetesen mindezzel jár a ragaszkodás, a komolyság, a nehézségek, ez az egész sűrű-nehéz energia csomag. Minden a vágy, a hódítás, a megszerzés, a siker, a népszerűség, a kedveltség és elfogadottság körül forog... Oh my God. És mennyire el vagyunk veszve ebben az egészben! Úszunk az emberi drámában, mint halak, akik nem látják, hogy egy akváriumban vannak.
Azonban – és itt kezdődik a varázslat – amint felismerjük saját ego-játékaink abszurditását, valami csodálatos dolog kezd történni. A forgatókönyv, ami egykor kőbe vésettnek tűnt, elkezd lazítani a szorításán.
Képzeld csak el, hogy hirtelen rájössz: egész idő alatt csak egy jelmezt viseltél egy kidolgozott színházi produkcióban – teljes drámai világítással és egy túlbuzgó zenekarral a zenekari árokban.
Mi lenne, ha egyszerűen hátraléphetnél egy pillanatra, felakaszthatnád a nehéz "Személy, Akinek Meg Kell Találnia A Tökéletes Partnert, Mert Különben" jelmezt, és belebújhatnál valami kényelmesebb cuccba? Talán inkább egy könnyű, szellős jelmezbe amin ez a felirat áll: "Emberi Lény, Aki Simán Csak Élvezi Az Utat"?
És a titok, amit a világegyetem egész idő alatt suttogott a füldebe, de túl nagy volt benned és körülötted a zaj, hogy meghalld?
"Nem kell, hogy ilyen nehéz legyen." A randizás nem egy végső vizsga, ami meghatározza emberi értékedet – inkább olyan, mint egy improvizációs táncóra, ahol mindenki menet közben jön rá, mit is csinál. Néhány lépés gyönyörűen áramlik, máskor lábujjakra lépünk. Másokéra, a sajátunkra... Akárhogy is, a zene tovább szól.
Igen, amikor végre átlátunk az illúziókon – azokban a varázslatos pillanatokban, mikor megérkezik a tisztánlátás egy-egy sugara, és mintha hirtelen észrevennénk, hogy jé, hiszen eddig napszemüveget viseltünk benn a szobában– minden átalakul. Az élet kihívásai nem tűnnek el, de jóval könnyedebbé válnak. Az eredmények hajszolásának világa csatatérből szép lassan játszótérré változik, magas tétű pókerből kártyajátékká barátokkal, ahol az egyetlen igazi cél az élvezet.
Ebben a jelenlegi jobbra-balra-húzogatós kultúrában, ahol a randiprofil gondosan kurált múzeumi kiállítássá vált legpiacképesebb énünkről, ez a fajta új könnyedség szinte forradalminak érződik. A modern randizás a munkainterjúk, marketingkampányok és a villám-sakk bizarr keverékévé vált – mindezt nyilván úgy, hogy közben mindannyian halál lazának és tökéletesen magabiztosnak igyekszünk látszani. Ráadásul gyakran mi magunk is elhisszük a saját show-műsorainkat.
Micsoda megkönnyebbülés lelépni erről a feszített tempójú futópadról! Felismerni, hogy a ghosting, a breadcrumbing, a situationship és az összes többi randijelenség, amely minden évszakban új szókincset szül, nem a méltóságod személyes vádirata – csak újabb jelenetek ebben a nagy kozmikus vígjátékban.
A legizgalmasabb irónia? Hogy bizony eljön az a pillanat, amikor abbahagyod a romantika bütykös kormányának szorítását, és csodák csodájára pontosan akkortól válik az utazás a legélvezetesebbé. Amikor már nem próbálod a folyót egy bizonyos irányba kényszeríteni, talán végre észre is veszed, milyen gyönyörű a táj útközben.
Ez nem jelenti azt, hogy feladod a határaidat vagy a józad eszedet – épp ellenkezőleg. Amikor már nem igyekszel hogy kétségbeesetten megerősítést találj a kapcsolatokon, az eredményeken, a kielégülés hajszolásán keresztül, végre tisztán látod, mi az, ami valóban táplálja a lelkedet és mi az, ami nem. A különbség az, hogy ez a tisztánlátás a (már túl jól ismert) egzisztenciális pánik velejáró nehézsége nélkül érkezik.
Itt a szimpla igazság, tálcán kínálva:
Mindannyian csak csillagpor vagyunk, akik ember szerepeket játszunk, kitalálva történeteket arról, kik vagyunk és mire van szükségünk. A szeretet, amit olyan kétségbeesetten keresünk magunkon kívül, egész idő alatt bennünk volt, türelmesen várva, hogy észrevegyük. És amikor észrevesszük végre? Olyasmi érzés, mint egy nagyobb bankjegyet találni egy kabátzsebben, amit már rég elfelejtettünk.
Amint elkezdesz az életre ezen az új szemüvegen keresztül nézni – mint egy nagyszerűen megírt színdarabra, ahol mindannyian elfelejtjük, hogy színészek vagyunk – megtörténik a lehető legcsodálatosabb dolog. Elkezdesz nevetni a saját elbaszott mintáidon, valami olyasmi gyengéd humorral, mintha egy kismajmot néznél, amint a saját farkát kergeti. Elkezded elkapni magad a dráma közepén, és azt gondolod: "Jaaj, na hát már megint itt vagyok, úgy kezelve ezt a szitut, mintha egy bonyolult vizsga lenne, amit tökéletesen kell teljesítenem."
A forgatókönyv tovább lazul. A komolyság betonja egyre inkább megrepedezik. A ragaszkodás is eléggé meglazítja szorítását ahhoz, hogy végre mélyeket lélegezhess. És ebben a tágasságban valami új jelenik meg – a lét könnyedsége, ami egyszerre ősi bölcsesség és friss kinyilatkoztatás.
A randizás így már nem arról szól, hogy találj valakit, aki kiegészíti életed forgatókönyvét, hanem inkább arról, hogy élvezed azt a kiváltságot, hogy kapcsolódhatsz az emberi tudatosság egy másik lenyűgöző képviselőjével, ha csak egy vacsorára vagy egy évszakra is, vagy talán egy fél életre. Sosem tudhatod, és épp ez a szép és izgalmas benne. A nyomás úgy oldódik fel, mint a méz a forró teában, édes ízt hagyva maga után.
Elvégre ebben a hatalmas univerzumban, végtelen lehetőségekkel, nem hihetetlen, hogy egyáltalán játszhatjuk ezt a játékot? Hogy megtapasztalhatjuk a szívünk megnyitásával járó finom sebezhetőséget, az új kapcsolat, kapcsoldás miatti ínycsiklandó várakozást, illetve az elengedés, az elköszönés keserédes fájdalmát is?
Igen, talán legközelebb, amikor azon kapod magad, hogy túlgondolnád azt az üzenetet, vagy hogy előre kitervelnéd, mint fogsz mondani egy első randin, csak-csak fülön csíped a gondolataidat és elmosolyodsz. Hiszen már pontosan tudod, hogy csak az elméd játszik veled, nem kell komolyan venni. És ebben a gyengéd tudatosságban érezni fogod a kozmikus kacsintást az univerzumtól, mellyel emlékeztet, hogy valójában ez az egész csak a szeretet, a fény és a tanulás varázslatos játéka. Egy kis félelemmel megspékelve, csak az izgalom kedvéért. De az már múlik, eltűnik, hagyja el a színteret...
És őszintén? A játék sokkal szórakoztatóbb, ha tudjuk, hogy igen, ez egy játék. ✨
