Anna imádta a tágas tereket. Gyakran képzelte azt, hogy tud repülni, és amikor valamiféle hatalmas nyílt tér vette körül, az igazi szabadság érzése öntötte el. Szeretett a természetben sétálni; mindig megnyugtató hatással volt a lelkére. Ahogy lábai a földet érintették, gondolatban légáramlatokon suhant keresztül. Bizonyos értelemben valóban repült közben – belül, a lelkében.
Volt egy kedvenc tengerpartja. Egy békés, festői hely, ahol a tenger és a part egy végtelen táncban találkozott, amely mindig megnyugtatta lelkét.
A tenger olykor nyugodt volt, tükörként verve vissza az ég kékjét; máskor háborgó és tajtékos, éppen úgy, mint ahogyan az ő kis lelke is, a maga örökké változó hangulataival. Eldugott patrszakasz volt ez, apró sziklás öblökkel az egyik végén és hosszú, aranyszínű homoksávval a másik végén. Annát egyes napokon a sziklás részhez húzta a szíve, ahol az apály kis csodavilágokat rejtett el; míg más napokon a homokos részt részesítette előnyben, ahol lábnyomai a homokban hosszan követték vándorlásait.
Egy szép napon, amikor Anna épp a homokos részen sétált, a távolból meglátott valamit a sziklás résznél, ami felkeltette figyelmét. Kíváncsisága szárnyra kapott és elindult felfedezni, mi lehet az. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy egy hatalmas teknős pihen a parton. Szíve erősebben kezdett verni és nem tudta, mit tegyen. Nem akarta elijeszteni a fenséges állatot, de közben vágyott is rá, hogy közelről láthassa. Lassan elindult felé, léptei olyan könnyűek voltak, mint a pillangószárnyak.
Amikor már csak néhány méterre volt tőle, a teknős felé fordította a fejét, és olyan arckifejezéssel nézett rá, amit Anna – bár nem volt teljesen biztos benne – meleg és barátságos mosolyként értelmezett. Ebben a pillanatban a teknős megszólalt:
"Ne aggódj, ártalmatlan vagyok. Közelebb jöhetsz," mondta nyugodt, kedves hangon. "És igen, mosolygok – jól látod"
"Honnan tudod, mire gondolok?" kérdezte Anna, hangjában csodálkozással. "És hogy lehet az, hogy te tudsz beszélni?" Őszintén meglepődött, szeme tágra nyílt az ámulattól.
"Különleges képességeim vannak, tudod," válaszolta a teknős titokzatos mosollyal. "És talán neked is vannak – csak még nem tudsz róluk."
"Hú, hát azt sem tudom, mit mondjak," suttogta Anna. "Leülhetek melléd? Megérinthetlek? Beszélgethetünk egyet? Millió kérdés zsong a fejemben – olyan bölcsnek és érdekesnek tűnsz. De egyszerűen... nem találom a szavakat."
"Ne aggódj" mondta a teknős gyengéden. "Csak ülj le és végy néhány mély lélegzetet. Lesz bőven időnk beszélgetni. Most csak pihenjünk itt együtt a napon. Élvezd a meleg szellőt és hallgasd velem a hullámokat egy darabig, hogy a lelkünk harmóniába kerüljön. Ígérem, jó ideig nem megyek sehová."
Így ültek együtt kényelmes csendben, a hullámok ritmusát hallgatva, miközben a nap arany fénypontokat festett a vízre.
Egy idő után Anna megtörte a csendet, hangja halk volt, de bizalommal teli:
"Van valami, ami aggaszt..."
"Bármit elmondhatsz nekem," bátorította a teknős. "Mondd el, mi bántja a szívedet?"
"Úgy érzem, hogy azok a dolgok, amik régen gyönyörűen működtek, mostanában szétesnek az életemben," vallotta be. "Nem tudom, mit tegyek."
"Ó, én segíthetek neked ebben, ne aggódj," mondta a teknős olyan bizonyossággal, hogy Anna érezte, ahogy egy apró reménysugár gyúl benne.
"Tényleg? Az csodálatos lenne! Hogyan tudsz segíteni? Van varázspálcád?"
"Nos, afféle," kuncogott a teknős, szeme úgy csillogott, mint napsugarak tükröződése a tengeren.
"Ó! Mondd el, hogyan működik!" csapta össze a kezét izgatottan Anna.
"Az első varázslat a következő" kezdte a teknős, hangja olyan ritmust vett fel, mint a hullámok gyengéd morajlása. "Bárhol ahol feszültséget érzel az elmédben, testedben vagy szívedben, először oda irányítsd a figyelmedet. Lazítsd el azt a részt. Találj egy olyan módot, ami számodra egyszerű és élvezetes, ami segít a feszültség feloldásában. Ne siess. Hagyd, hogy természetesen rád találjon és magától oldódni kezdjen a feszültség, mintha egy kis virág kezdeni nyílni a reggeli napfényben."
"De hogyan csináljam?" kérdezte Anna, homlokát ráncolva. "Nem igazán értem, mire gondolsz."
"Persze, hogy nem érted. De csupán azért nem, mert még nincs elég tapasztalatod az ellazulás művészetét illetően," magyarázta a teknős türelmesen. "Ne aggódj – gyakorlással könnyebb lesz, olyan ez, mint megtanulni táncolni. Ez is művészet, akár a tánc. Elmagyarázom egyszerűen. Az elméd lecsendesítéséhez elképzelhetsz például egy tavat. Vagy talán az eget. Válaszd azt, amelyik a szívednek kedvesebb. A lényeg, hogy képzelj el egy nagy nyitott teret, ahol néha van némi mozgás – akár a felhők, amik az égen úsznak, vagy a halak és madarak a tónál. Olyan állapotában képzeld el ezt a helyet, amikor tökéletesen nyugodt. Fókuszálj rá pár percig. Ez a nyugalom lecsendesíti elmédet. Olyasmi, mint egy altatódal a gondolataidnak."
"Azt hiszem, már értem," bólintott lassan Anna. "Gyakorolni fogom az elmém lecsendesítését. És mi történik ezután?"
"Amikor már viszonylag békés az elméd, mint egy csendes tó, vagy mint az ég, folytathatod a második varázslattal." A teknős hangja lágyabb, bizalmasabb lett. "Ez picit nehezebb lesz, de ne aggódj, menni fog. Szembe kell nézned azzal, amitől félsz. És természetesen nem kell a legnagyobb félelmeiddel kezdened. Nem lenne bölcs dolog a nagy hullámok közé vetni magad anélkül, hogy először megtanulnál úszni. Amint az sem, hogy repülni próbálnál anélkül, hogy a szárnyaid elég erősek lennének..."
"Igen, értem, mire gondolsz," mondta Anna, szeme felragyogott a felismeréstől.
"Tökéletes," bólintott elismerően a teknős. "Tehát, amikor már feloldottad a feszültséget magadban, kérdezd meg magadtól gyengéden: mitől félek most a legjobban? Mi okozza ezt a feszültséget, amit érzek? Mi az, ami összehúz vagy befeszít? Végülis arról van szó, hogy pontosan mi az amitől kicsinek érzed magad, vagy ami valami olyan érzést ébreszt benned, hogy nem bírsz vele, mert nagyobb, vagy erősebb nálad. Ne erőltesd a választ – hagyd, hogy természetesen érkezzen hozzád, mint egy falevél, amit gyengéd szellő fúj a lábad elé. Fontos, hogy légy gyengéd magadhoz, semmiképp ne bántsd és ne kritizáld magadat. A válasz eddig csupán azért maradt távol, mert a szívedet védőrétegekbe bugyoláltad. Valószínűleg volt valamilyen fájdalmas élmény korábban az életedben, ami megsebezte gyengéd szívedet, és arra késztetett, hogy páncélt építs köré, hogy elkerüld az ilyen fájdalmakat."
"Hm, valóban." helyeselt Anna, arca felragyogott. "Most már értem. Köszönöm! Teknős, hogy te milyen bölcs vagy!"
"Légy nagyon türelmes magadhoz," mondta a teknős lágyan. "Az érzelmi fájdalom idővel oldódik fel, mint a reggeli köd a nap gyengéd érintésétől. Engedd el az elvárásokat, ahogyan a fák elengedik a teljesen beérett gyümölcsöket. Minél kevésbé vagy feszült, minél jobban ellazulsz, annál könnyebben látsz bele a szívedbe. Az emberek szíve csak azért zárul be, mert fájdalom van benne. És a legtöbb ember számára könnyebb védőpáncélt védőpáncélra halmozni a szíve köré, mint lebontani őket. Ez egy folyamat, amely már évezredek óta tart. Légy türelmes, nagyon türelmes. A szíved pontosan ismeri az utat, és el fog vezetni a béke és nyugalom állapotába, ha türelmesen hallgatsz rá."