Anna imádta a tágas tereket. Gyakran képzelte azt, hogy tud repülni, és amikor valamiféle hatalmas nyílt tér vette körül, az igazi szabadság érzése öntötte el. Szeretett a természetben sétálni; mindig megnyugtató hatással volt a lelkére. Ahogy lábai a földet érintették, gondolatban légáramlatokon suhant keresztül. Bizonyos értelemben valóban repült közben – belül, a lelkében.

Volt egy kedvenc tengerpartja. Egy békés, festői hely, ahol a tenger és a part egy végtelen táncban találkozott, amely mindig megnyugtatta lelkét. 

A tenger olykor nyugodt volt, tükörként verve vissza az ég kékjét; máskor háborgó és tajtékos, éppen úgy, mint ahogyan az ő kis lelke is, a maga örökké változó hangulataival. Eldugott patrszakasz volt ez, apró sziklás öblökkel az egyik végén és hosszú, aranyszínű homoksávval a másik végén. Annát egyes napokon a sziklás részhez húzta a szíve, ahol az apály kis csodavilágokat rejtett el; míg más napokon a homokos részt részesítette előnyben, ahol lábnyomai a homokban hosszan követték vándorlásait.

Egy szép napon, amikor Anna épp a homokos részen sétált, a távolból meglátott valamit a sziklás résznél, ami felkeltette figyelmét. Kíváncsisága szárnyra kapott és elindult felfedezni, mi lehet az. Ahogy közelebb ért, észrevette, hogy egy hatalmas teknős pihen a parton. Szíve erősebben kezdett verni és nem tudta, mit tegyen. Nem akarta elijeszteni a fenséges állatot, de közben vágyott is rá, hogy közelről láthassa. Lassan elindult felé, léptei olyan könnyűek voltak, mint a pillangószárnyak.

Amikor már csak néhány méterre volt tőle, a teknős felé fordította a fejét, és olyan arckifejezéssel nézett rá, amit Anna – bár nem volt teljesen biztos benne –  meleg és barátságos mosolyként értelmezett. Ebben a pillanatban a teknős megszólalt:

"Ne aggódj, ártalmatlan vagyok. Közelebb jöhetsz," mondta nyugodt, kedves hangon. "És igen, mosolygok – jól látod"

"Honnan tudod, mire gondolok?" kérdezte Anna, hangjában csodálkozással. "És hogy lehet az, hogy te tudsz beszélni?" Őszintén meglepődött, szeme tágra nyílt az ámulattól.

"Különleges képességeim vannak, tudod," válaszolta a teknős titokzatos mosollyal. "És talán neked is vannak – csak még nem tudsz róluk."

"Hú, hát azt sem tudom, mit mondjak," suttogta Anna. "Leülhetek melléd? Megérinthetlek? Beszélgethetünk egyet? Millió kérdés zsong a fejemben – olyan bölcsnek és érdekesnek tűnsz. De egyszerűen... nem találom a szavakat."

"Ne aggódj" mondta a teknős gyengéden. "Csak ülj le és végy néhány mély lélegzetet. Lesz bőven időnk beszélgetni. Most csak pihenjünk itt együtt a napon. Élvezd a meleg szellőt és hallgasd velem a hullámokat egy darabig, hogy a lelkünk harmóniába kerüljön. Ígérem, jó ideig nem megyek sehová."

Így ültek együtt kényelmes csendben, a hullámok ritmusát hallgatva, miközben a nap arany fénypontokat festett a vízre. 

Egy idő után Anna megtörte a csendet, hangja halk volt, de bizalommal teli:

"Van valami, ami aggaszt..."

"Bármit elmondhatsz nekem," bátorította a teknős. "Mondd el, mi bántja a szívedet?"

"Úgy érzem, hogy azok a dolgok, amik régen gyönyörűen működtek, mostanában szétesnek az életemben," vallotta be. "Nem tudom, mit tegyek."

"Ó, én segíthetek neked ebben, ne aggódj," mondta a teknős olyan bizonyossággal, hogy Anna érezte, ahogy egy apró reménysugár gyúl benne.

"Tényleg? Az csodálatos lenne! Hogyan tudsz segíteni? Van varázspálcád?"

"Nos, afféle," kuncogott a teknős, szeme úgy csillogott, mint napsugarak tükröződése a tengeren.

"Ó! Mondd el, hogyan működik!" csapta össze a kezét izgatottan Anna.

"Az első varázslat a következő" kezdte a teknős, hangja olyan ritmust vett fel, mint a hullámok gyengéd morajlása. "Bárhol ahol feszültséget érzel az elmédben, testedben vagy szívedben, először oda irányítsd a figyelmedet. Lazítsd el azt a részt. Találj egy olyan módot, ami számodra egyszerű és élvezetes, ami segít a feszültség feloldásában. Ne siess. Hagyd, hogy természetesen rád találjon és magától oldódni kezdjen a feszültség, mintha egy kis virág kezdeni nyílni a reggeli napfényben."

"De hogyan csináljam?" kérdezte Anna, homlokát ráncolva. "Nem igazán értem, mire gondolsz."

"Persze, hogy nem érted. De csupán azért nem, mert még nincs elég tapasztalatod az ellazulás művészetét illetően," magyarázta a teknős türelmesen. "Ne aggódj – gyakorlással könnyebb lesz, olyan ez, mint megtanulni táncolni. Ez is művészet, akár a tánc. Elmagyarázom egyszerűen. Az elméd lecsendesítéséhez elképzelhetsz például egy tavat. Vagy talán az eget. Válaszd azt, amelyik a szívednek kedvesebb. A lényeg, hogy képzelj el egy nagy nyitott teret, ahol néha van némi mozgás – akár a felhők, amik az égen úsznak, vagy a halak és madarak a tónál. Olyan állapotában képzeld el ezt a helyet, amikor tökéletesen nyugodt. Fókuszálj rá pár percig. Ez a nyugalom lecsendesíti elmédet. Olyasmi, mint egy altatódal a gondolataidnak."

"Azt hiszem, már értem," bólintott lassan Anna. "Gyakorolni fogom az elmém lecsendesítését. És mi történik ezután?"

"Amikor már viszonylag békés az elméd, mint egy csendes tó, vagy mint az ég, folytathatod a második varázslattal." A teknős hangja lágyabb, bizalmasabb lett. "Ez picit nehezebb lesz, de ne aggódj, menni fog. Szembe kell nézned azzal, amitől félsz. És természetesen nem kell a legnagyobb félelmeiddel kezdened. Nem lenne bölcs dolog a nagy hullámok közé vetni magad anélkül, hogy először megtanulnál úszni. Amint az sem, hogy repülni próbálnál anélkül, hogy a szárnyaid elég erősek lennének..."

"Igen, értem, mire gondolsz," mondta Anna, szeme felragyogott a felismeréstől.

"Tökéletes," bólintott elismerően a teknős. "Tehát, amikor már feloldottad a feszültséget magadban, kérdezd meg magadtól gyengéden: mitől félek most a legjobban? Mi okozza ezt a feszültséget, amit érzek? Mi az, ami összehúz vagy befeszít? Végülis arról van szó, hogy pontosan mi az amitől kicsinek érzed magad, vagy ami valami olyan érzést ébreszt benned, hogy nem bírsz vele, mert nagyobb, vagy erősebb nálad. Ne erőltesd a választ – hagyd, hogy természetesen érkezzen hozzád, mint egy falevél, amit gyengéd szellő fúj a lábad elé. Fontos, hogy légy gyengéd magadhoz, semmiképp ne bántsd és ne kritizáld magadat. A válasz eddig csupán azért maradt távol, mert a szívedet védőrétegekbe bugyoláltad. Valószínűleg volt valamilyen fájdalmas élmény korábban az életedben, ami megsebezte gyengéd szívedet, és arra késztetett, hogy páncélt építs köré, hogy elkerüld az ilyen fájdalmakat."

"Hm, valóban." helyeselt Anna, arca felragyogott. "Most már értem. Köszönöm! Teknős, hogy te milyen bölcs vagy!"

"Légy nagyon türelmes magadhoz," mondta a teknős lágyan. "Az érzelmi fájdalom idővel oldódik fel, mint a reggeli köd a nap gyengéd érintésétől. Engedd el az elvárásokat, ahogyan a fák elengedik a teljesen beérett gyümölcsöket. Minél kevésbé vagy feszült, minél jobban ellazulsz, annál könnyebben látsz bele a szívedbe. Az emberek szíve csak azért zárul be, mert fájdalom van benne. És a legtöbb ember számára könnyebb védőpáncélt védőpáncélra halmozni a szíve köré, mint lebontani őket. Ez egy folyamat, amely már évezredek óta tart. Légy türelmes, nagyon türelmes. A szíved pontosan ismeri az utat, és el fog vezetni a béke és nyugalom állapotába, ha türelmesen hallgatsz rá."

Feltételekhez kötöttem a boldogságomat, oly sokáig.

Pedig nem így működik, nem ám. Persze hogy nem érek oda, hisz ez egy 22-es csapdája, ördögi kör, végtelen labirintus...
Ha most nem vagyok boldog, akkor sem leszek, ha elérek az akárhova, amit kitűzök magamnak.

Kitűzöm magamnak a célt és elképzelem, hogy na akkor majd jó lesz végre. Addig meg büntetem magam szépen, mert még nem vagyok elég jó, még nem értem el addig, még nem teljesítettem elég jól. Még nem bizonyítottam be.

Ismerős? Bizonyosan az. Tudtad, hogy ez pontosan a feltétel nélküli szeretet és az elfogadás ellentéte? Ez a magatartás hatalmas ellenállást és szenvedést szült bennem. A nem elfogadása annak, ami van. Ami van, az tökéletes. Hányszor hallottam már ezt... hányszor kellett hallanom, mire végre felfogtam!

Azért teremtettem, hogy legyen. Hogy megtapasztaljak valamit. Aztán meg valami mást is.
Minden tökéletes. Az is, ha tanulok belőle és az is ha nem. Hiszen mindent én teremtettem, a világ amiben élek, az én tudatom teremtménye.

Amint bent, úgy kint.

Nem tudok már úgy működni, ahogyan korábban. Nem tudok úgy működni, hogy most böjtölök 4 napot, aztán majd jó lesz. Hiába lenne az egészségem szempontjából a legmegfelelőbb a több napos böjt. Amíg az van az egész mélyén, hogy elvárom magamtól, hogy teljesítsek, addig nem megy. Már nem.

Pontosan érzem az ellenllást, ahogy fejön bennem az ilyen elhatározások meghozása, az ilyen feltételek szabása után. Bojkottálom saját magamat, hiszen ez így nem jó nekem. Szeretettel, kedvesen, odafigyeléssel jó nekem. Ha elfogadom magam, minden részemmel együtt.

Nem véletlen van ott az az ellenállás. Nem azért, hogy kikerüljem, nem azért hogy megpróbáljam elnyomni, figyelmen kívül hagyni, legyőzni... Nem azért hogy lustának, gyengének, bénának címkézzem és még egy kicsit ostorozzam magam, mert (még mindig) nem vagyok elég jó. Pont ez a lényeg. Elég vagyok mindenhogyan. Ha "jó" vagyok, ha "rossz". Hisz mind én vagyok. Ha elfogadom, befogadom minden részemet, akkor tudok magammal harmóniában együttműködni. A sejtjeim, a testem megannyi összefüggő része, részecskéje, az összes kedves kis részecske... így tud szinergia lenni belül, ami aztán kívül is megmutatkozik. A kapcsolataimban.

Amíg belül harcolok saját magammal, addig a külvilágomban is harc van, ezen ne csodálkozzak. Belső béke, mi? Nem is olyan szimpla dolog ez a belső béke. Rétegei vannak, tudtad? Én legalábbis egyre finomabb rétegeket találok, ahogy fedezem fel magamat és a világomat.

A magasabbrendű célom csak akkor nyilvánulhat meg, ha egyéni akaratomat átadom az egésznek, a világnak, az élet folyásának. Az átadás egy folyamat, mely azzal a megértéssel kezdődik, hogy a magasabb rendeltetésemre rá kell hangolódnom, nem pedig ráerőltetnem a világra.

Csak és kizárólag felszabadítani tudom ezt a célt önmagamban, miközben magamat is felszabadítom ebben a folyamatban. Szelídséggel, türelemmel, egyre növekvő hittel önmagamban és a saját erőmben. Flow-ban az élettel, erőltetés, erőlködés nélkül. Hagyván, hogy kibontakozzon, aminek itt az ideje (és a helye) kibontakozni. Megtanulni, hogy nem mindig a cselekvés a helyes, nem mindig annak van itt az ideje, hogy tegyek, menjek, csináljak. Hogy amikor azt élem meg, hogy nehéz az élet, hogy nem jól mennek a dolgok az életemben a felszínen, az anyagi világban, akkor is tudok bízni magamban. Megtanulni, hogy ne a külső megerősítésektől függjön az önmagamba vetett hitem. Megtanulni, megtapasztalni, hogy valójában micsoda erőm van: magamban, magamtól, mely mindentől és mindenkitől független. Felfedezni, megélni, hogy mennyire szelíd, jólelkű és odaadó tudok lenni egy hosszantartó nehéz időszakban is, sőt, egyre csak csiszol, egyre csak szelidít a nehézség, a megpróbáltatás. Megtanulni, hogy bár sokszor nehéznek tűnik, bizony el tudok engedni minden megfelelni akarást, minden bizonyítási kényszert, minden elvárást magammal, másokkal, a világgal szemben. Hogy micsoda erő, micsoda szelídség, micsoda elfogadás és nyugalom lakik bennem, mélyen legbelül. És amint ezt mind felszínre hozom és egyre inkább megtestesítem, micsoda gyönyörű érési folyamat megy végbe bennem.

A megpróbáltatás valójában azt jelenti hogy bizonyos "próbatételek" során megpróbáltatok az élet által.
"A keleti harcművészetekben a tanítvány akkor lesz mesterré, ha szelíddé válik. A szelídség a legnagyobb erő. A mai elvetemült ember, aki megrémül a világtól, melyben farkasok és rablók uralkodnak, eredeti természetét megtagadva maga is farkassá próbál válni. Így könnyen összetéveszti a szelídséget a gyámoltalansággal, a szelídségről pedig keveset tud. A szelídség ott jelenik meg, ahol az ember ősi, vad energiáit megfékezte, megművelte, és méltóságába beolvasztotta." - írja Müller Péter.

Ez hasonló például az ártatlanság, a könnyedség, a gondtalanság és több más tiszta tulajdonság esetében is. Van a gyermeki ártatlanság, gondtalanság, könnyedség, tisztaság, illetve van a sok kihívás, csiszolás, megpróbáltatás utáni állapota ugyanennek az esszenciának.

Mekkora a feszültség a világban, mekkora a feszültség az egyes emberben... mekkora a feszültség bennem, benned, bennünk. Érzem, látom. Érzed, látod. Érezzük, látjuk. Elnyomjuk? Már amennyire sikerül.
De akkor is tör föl, bukkan elő, hömpölyög be, durran be, gyorsan, lassan, bárhogyan, megjelenik kéretlenül. Jön, lát, győz. Amit kontrollálni próbálok, az engem fog kontrollálni. Ezt most nem ragozom végig, de rám, rád, rá, ránk, rátok, rájuk is igaz. Idő kérdése csupán.
Elegem van mindenből is, kurvára. Elegem is van meg élvezem is az életet közben. Na most akkor hogy is van ez?

Szerintem baromira bátor az, aki fel meri vállalni hogy elege van, hogy depressziós, hogy nem bírja tovább. Hogy akár szuicid gondolatai vannak, hogy ki akar csekkolni, feladná. Mert az van, hogy mindannyiunkban megvan ez. Ez, ami az emberi psziché árnyoldalalának egy része. Belénk van programozva. De nem fakultatív program. Ami opcionális, hogy ránézel, vagy nem nézel rá. Szőnyeg alá söpröd, vagy szembe mersz nézni vele. Ameddig magadban nem nézel rá, nem fogadod el, addig másokban fog szembe jönni, és akármennyire elítélheted, megbélyegezheted, felveheted a szemellenzőt, attól még ott marad. Mert ott van. Itt van. Bennem is, benned is, satöbbi.

Az ember nagy félelmei, a sötétben, mélyben rejtőző démonok... egyre inkább felszínre törnek. Látod már őket te is? Vagy még elfordulsz? Terelsz? Mivel terelsz? Hogyan próbálod kikapcsolni az elmédet? A negatív gondolatokat elterelni? Milyen függőséged van helyette? Siker, pénz, csillogás? Sport, munka, tanulás, evés, alkohol? Spiritualitás? Társfüggőség, gyerekeidbe temetkezés, könyvekbe, filmekbe, mások sztorijaiba? Teljesítménykényszerbe? Szinte bármit fel tudunk használni arra, hogy elmeneküljünk a negatívnak titulált részeink elől. Tagadásban élünk, ki-ki a maga módszereivel, a rendelkezésére álló eszköztárat használva. Közben az emberiség másik része háborúzik, megint másik része a háborútól retteg. Vagy bármi mástól, amit látott, hallott a hírekben. Te nem nézed a híreket? Én sem. Attól még itt élünk mi is ezen a bolygón, ahol embertársaink irtják egymást és a többi élőlényt nap mint nap. Ha én nem foglalkozom az árnyékkal, majd megteszik helyettem más emberek. Emberek tízezrei, százezrei. Nem feltétlen szembenézés formájában, hisz ők az áldozatai. Amit kontrollálni próbálnak, az őket fogja kontrollálni.

Mi akkor a megoldás? Van megoldás? Lehet megoldás?
Lehet egyszerűen csak az is elég, hogy nem akarom már bizonygatni, hogy jól vagyok. Részben jól vagyok, oké, igen. Részben meg szarul mint állat. Mint ahogy mindenki más is. És milyen megoldás az, hogy fenntartom valahogy nagy nehezen a jó-rossz egyensúlyt? Úgy, hogy azért gyakrabban legyen a jó felül, a rossz meg maradjon inkább alul... Mert milyen élet ez? Túlélés. Én nem túlélni akarok, köszönöm szépen. Mert akkor minek csinálom az egészet?

Már nem levezetni akarom a feszkót a sportban, a sörözésben, az akármiben. Már nem elég az, hogy pár óráig, jó esetben pár napig feltöltődöm valami nyugis helyen, mindentől távol. Már nem elég az, hogy elmenjek valami új helyet felfedezni, új embereket megismerni, új akármicsodát venni az akármicsodámhoz. Ezek már kipörögték magukat, ezek már csak pótléknak érződnek. Elég volt. Nem töltik be az űrt. Mert sosem lenne elég amúgy sem. Akármennyit csinálhatnék akármit, úgysem lenne elég. Soha. Mindig akarnék többet, jobbat, nagyobbat, messzibbet, elérhetetlenebbet, érdekesebbet, izgalmasabbat...

Akkor mi az igazi? Hol az igazság? Mi az ami nem képmutatás, mi az ami nem terelés?
Te tudod a tutit?
Biztos?

Az önismeretet, elmélyülést segíti, ha olyan dolgokba kerülök, melyekben még nem jártam.
Érzem, hogy a teljesség, az integritás a célom. A szinergia kívül, belül. Változásokon keresztül. Felfedezni minél több olyan helyzetet, ami a komfort zónámon kívül esik. Amikor a megszokottból kilépek. És mindezt könnyedséggel, humorral kezelni.
Izgalmas felfedezni, hogy mit hoz elő belőlem, amikor más gondolatisággal, életszemlélettel, nézőpontokkal találkozom. Mi aktiválódik, mi feszül, mi adja meg magát, mi tör elő, mi fojtódik el, úgy általában: mi is történik.
Ami messze áll tőlem, afelé is érdemes mozdulnom, mert az tudja előhozni, aktiválni azokat a dolgokat, azt ami bennem van és még nem jött elő.
Amikor valami olyan jön felszínre, amitől magányosnak, elszigeteltnek, félelemmel telinek vagy levertnek érzem magam, azt is hagyom hogy átmenjen rajtam, megélődjön. Félelmetes is egyrészt, közben bennem valami mélyen tudja, hogy valójában ez csak egy múlandó érzés, egy emberi nézőpont, nem a teljes kép, nem az egyetlen valóság. Valami bennem mélyen tudja, hogy soha nem hozhatok rossz döntést, nem fordulhatok rossz irányba, hisz mindig ott vagyok, ahol épp lennem kell. Hisz az egész egy csodálatos álombéli utazás és egy kozmikus vicc egyben. Minden nehézségével, minden fájdalmával, minden gyönyörűségével együtt. Az összes paradoxonnal együtt.
Mi emberek soha nem hagytuk el az egység állapotát és mégis az emberi biológián belüli működési rendszer jelenleg nem képes az egység és kapcsolódás folyamatos érzékelésére. És az egység tudatossága felé tartunk a jelenlegi evolúciónkban. Minden efelé visz, minden előtörő félelem, fájdalom, szépség, könnyedség, nehézség... Egy nagy flow az egész. Mint egy hatalmas folyó, hömpölyög a tenger felé. Az egység tengere felé.

Helyesebben: változás és változtatás kezelés. Néha belőled indul a változás, te döntesz úgy, hogy változtatnál, máskor pedig az élet prezentálja, a gép dobja azt. Nem feltétlen egyszerűbb egyik a másiknál. Hiszen a döntés csak az első kihívás a folyamatban, melyet még követ valószínűleg száz másik.

Ebben tudok segíteni neked: hogy hogyan kezeld a változásokat élvezetes folyamatként az életedben.
Hogy a változás fogalmához ne a 'teher, félelem, muszáj' gondolatok legyenek kötve, hanem a 'könnyedség, lazaság, flow és hasznos tanulási folyamat' gondolatok, érzések, tapasztalatok jöjjenek helyette.

Alapvetően meg tudja változtatni az életminőségünket, ha megtanuljuk elfogadni és értékelni azt, ami velünk történik. Mindent. Hisz minden értünk történik. Csak perspektívaváltásra van ehhez szükség.

Elképzelhetjük úgy is, hogy az elménk néha úgy viselkedik, mint egy csökönyös szekér, mely beragadt a sárba, és csupán a kimozgatására van szükség az utunk folytatásához. A kimozgatáshoz pedig különböző trükköket (=nézőpontokat) próbálhatunk ki. Ha mindezt nyitottan, érdeklődően, rugalmasan tesszük, az mindenképpen minket szolgál majd.

Ha eleged van, fáradt vagy, próbáltál már temérdek módszert és hosszú távon egyik sem jött be és jelenleg nem tudsz igazán érdeklődő és nyitott lenni, természetesen az is ér. Ebben a teljesítmény és növekedés orientált kultúrában, amelyben élünk, ahol ezer és ezer belénktáplált 'teljesíteni, csinálni, nyomni, menni' program fut, baromira nem csoda hogy kifáradtál, eleged lett, elhagyott a hited. Ez nem baj, nem vagy hibás, meghibásodott, béna, lusta, vagy bármi ilyesmi. Ember vagy. Fentekkel és lentekkel az életedben. Amint említettem fentebb, a kulcs megtanulni elfogadni és értékelni. És nem, ez nem megy csettintésre, de mindenképpen megéri.

Az én történetem idevágó részét dióhéjban itt olvashatod.

Arra a következtetésre jutottam az eddigi élettapasztalatom alapján, hogy nincs mindig mindenre racionális magyarázat. Sőt, a racionális magyarázatok állandó keresésével csak egyre bonyolultabbá teszünk mindent. Az elménk keresi és csinálja a komplexitást, miközben az egyszerűségben érzünk nyugalmat és harmóniát.

Az én megoldásom a lelassulásban, odafigyelésben, egyszerűsítésben, egyszerűsödésben van. Nem állítom, hogy mindenkinek ugyanez az útja, nem célom senkire ráerőltetni és senkit meggyőzni sem. Abban tudok támpontokat nyújtani, hogy hogyan találd meg a saját belső hangodat és hogyan higgy magadban egyre inkább. Nem egy kész megoldást adok a kezedbe, hiszen ez a te utad. Útjelző táblákat ajánlok, és hogy mit kezdesz velük, teljes mértékben rajtad múlik.

Az egyik kedvenc feladatom ebben az életben, hogy megmutassam másoknak is hogy az élet szép. Minden fordulatával, minden pofonnal, minden nehézséggel együtt szép, és nem a hurráoptimizmusra gondolok, hanem arra, hogy meg tudjuk tanulni a szenvedésből, az úgynevezett negatívumokból is kihozni a legjobbat, "csak" szemléletváltásra, elfogadásra és önszeretetre van hozzá szükségünk. Ami évek, sőt, évtizedek munkája is lehet.

Egy másik kedvenc elfoglaltságom, hogy felfedezzek, kipróbáljak és másoknak is mutassak alternatív opciókat az (örömteli, szép, izgalmas) élethez. Talán a rövid élettörténetem alapján átmegy ez valamennyire :)

Nincs szigorú coaching struktúra, amit követnék, ituitívan élek és dolgozom, ami ez esetben azt jelenti, hogy amíg együtt dolgozunk és a figyelmem csak rád irányul, teljesen rád tudok hangolódni és meg tudok látni, érezni nagyon sok mindent, ami mások számára esetleg láthatatlan marad. Esetleg eddig számodra láthatatlan dolgokra is rá tudok világítani, ha készen állsz rá. Az érzékenységem a szupererőm. (Még én is tanulok bánni vele, akár egy hatalmas karddal.)
Így minden egyes embernél teljesen személyre szabott a coaching folyamat. Különböző rendszereket is segítségül hívhatunk, mint például a Human Design, Génkulcsok, numerológia... hiszen mindenkinek más az életútja, így a fókusz is változó. Illetve a te érdeklődésednek és preferenciáidnak megfelelően alakítunk mindent együtt. Bevonjuk a bal és jobb agyféltekét és a szívet is a folyamatba, tehát nem kizárólag racionális csapásvonalon haladunk, sőt.
Organikusan alakul úgyis az egész, és ez így szép :)

Ha felkeltette az érdeklődésedet amit itt megosztottam, keress meg, beszéljünk.
Változzunk minél többen könnyedén, örömtelien, hogy így változhasson a világ a több szeretet, könnyedség, elfogadás irányába.

Az egész életem változások láncolata, ahogy persze mindenki másnak is, és (szinte) mindig izgalmas kalandként mentem bele minden változásba, amikor pedig nem, akkor utólag láttam annak. 17 éves koromban költöztem először külföldre: Mexikóba egy középiskolai csereprogrammal, és úgy kinyílt a világom ezzel, hogy utána sokáig nem volt megállás... 11 országban éltem eddig, tanultam, önkénteskedtem, utaztam, felfedeztem... Számtalan különböző területen dolgoztam, a bartendertől és tengerparti szuvenír árustól a bébiszitterkedésen és kórházi betegek és orvosok közti tolmácsoláson át a bankkártyák, szálláskiadás, weboldalkészítés, munkaerőpiaci egyenlőség világáig. Vállalkozóként is kipróbáltam magam több témában is az egészséges sütiktől a nyelvtanításon keresztül a coachingig. Újrakezdések, változások, kalandok sora, pörgésben, állandó pörgésben. A 'digitális nomádként utazom Dél-Kelet Ázsiában, online dolgozom és élem az áloméletemet, majd fenejó dolgomban biciklis idegenvezetőnek jelentkezem egy amerikai céghez' volt az utolsó állomás életem legnagyobb változása előtt.

Ekkor jött 2020. Én pedig lebetegedtem nagyjából 3 évre. Úgy komolyabban. Most utólag úgy látom, hogy egy időre ki kellett vonnia az életnek a forgalomból, hogy leálljon a pörgés, hogy lelassuljak, hogy újra tudjam huzalozni magamat, levessek régi mintákat, átlássak dolgokat, másként nézzek magamra és a világra...
Igen, egy ekkora stoptábla kellett nekem a leálláshoz. A korábbi energiaszintem azóta sem állt vissza, már nem sportolok annyit, nem megyek annyit, nem pörgök annyit. Nincs is rá igényem, elfogadtam és megszerettem a lelassult életet. Más csodákat kezdtem el azóta felfedezni.

Az elmúlt 4 évben tehát a változás új értelmet nyert számomra. A meditációnak, mindfulnessnek, befelé figyelésnek köszönhetően megélt magasságokkal párhuzamban a mélységekre is egyre kíváncsibb lettem. Mélyre ástam az árnyék részeimbe, a tudatalattimba, a sötétbe, a félelmetesbe... Ezekkel párhzamosan pedig úgy nőtt a bizalom bennem, hogy ma már olyan mértékig el merem engedni a kontrollt, amit soha nem gondoltam volna korábban. Néha nagyon sötét helyekre jutok, de már megtanultam, hogy semmi sem tart örökké és minden tapasztalat hozzám tesz. Bármelyik irányba haladok, a sötétség vagy a világosság felé, mind hozzám tesz. Azt hiszem, nagyobb extremitásokra neveztem be erre az életre, mint a legtöbb ember.

Informatikus családban nőttem fel, ahol mindenki racionálisan gondolkodik és keményen dolgozik. Kivéve engem. Azt a életfeladatot választottam, hogy fekete bárányként is megtanuljak hinni magamban. Az egészet persze úgy is megélhetem, hogy nem értenek meg, furának tartanak, nem értékelik a véleményemet, sőt, értéktelennek tartják és gyakran kiröhögnek. Vagy úgy is megélhetem, hogy ez mind engem szolgál, engem erősít, engem ébreszt rá arra, hogy valójában nem számít. Hiszen ha én tudok hinni magamban, nem a külső megerősítéseket fogom keresni és nem mások véleménye vagy viselkedése fogja meghatározni azt, hogy hogyan érzem magam, hogyan gondolkodom, viselkedem, reagálok, végsősoron hogyan élek.
Természetesen nem egy nap alatt jutottam ide, hogy így lássam, érezzem, hogy ez az én (mint lélek) választásom volt, hogy ezt a folyamatot megélhessem, minden aspektusát jól megnézhessem, megtapasztalhassam.

Sok-sok évig víz alatt voltam, úgy, hogy nem is tudtam róla. Mert nem is akartam tudomást venni róla, inkább hurráoptimistaként éltem az életem nagyon sokáig. Majd a felszínre tört a megannyi lenyomott, elfojtott meg nem értettség, fájdalom, harag... és jöttek a szenvedés, a hibáztatás, a harag megélésének különböző formái.
Aztán amint ezeknek teret adtam, hogy megélődjenek, kitombolják magukat, egy idő után elcsitultak és lényegesen nagyobb lett a tér bennem. Melynek köszönhetően megbocsátottam (magamnak és másoknak), elfogadtam, máshogy kezdtem látni, érezni, szeretni, élni. Nem a belémnevelt jókislányságból, nem a magamra erőltetett bármilyen szerepből, hanem őszintébben és tisztábban, mint valaha. Valódi elfogadással.
És ez a lényeg. Ez, az út utolsó fázisa adja a legtöbbet, bár persze a többibe is bele lehet ragadni, és sok-sok energiát nyerni belőlük. Bizony nem a legkényelmesebb és legegyszerűbb kimászni a megszokott játszmákból, viszont hatalmas szabadság és egyre tisztább élet a jutalma annak, aki belevág ebbe az útba.

Még mindig tart ez a folyamat az életemben, egyre nagyobb alázatra tanít az élet, mindeközben egyre inkább látom, érzem, hogy minden engem szolgál és hogy mindez csoda, kegyelem.
Maradhatnék a szenvedésben, a kényelmesben, a megszokottban, a "langyos szarban", de látom a fényt és arra húz a szívem. És szeretnék másoknak is utat mutatni a fény felé. Ehhez néha alá kell merülni még mélyebbre egy-egy időre, de minden merülésnek a még magasabbra érkezés a jutalma.

A konklúzióm? Nem muszáj víz alatt élni. Nem muszáj beleragadni semmibe. A szenvedés opcionális.
Az élet lehet szépséggel, csodával, kegyelemmel teli. De ezt nem adják ingyen.